|
Vaszilkó Anita – A jóslás és a cigánykártya alkímiája
|
|
A SZIMBÓLUMOKRÓL
2009. július 20.
"A szimbolikus gondolkodásmód, a köznyelvi képes beszéd és a rajzolt jelképek évezredek óta az emberiség közismert és nélkülözhettetlen eszközei."
Mircea Eliade megállapítása szerint az ősi társadalmak vallásos embere számára a világ azért létezett, mert az istenek megteremtették, tehát a világnak már a létezése is mondott valamit számukra. A "kozmosz" (azaz a káosszal szemben álló rendezett világ) szentségét bizonyította már az is, hogy élt, mert az istenek megteremtették; és az istenek a kozmikus életben mutatkoznak meg az embernek. Igy az ember is része az isteni teremtésnek; más szóval, saját magában is rálelt arra a szentségre, amelyet a kozmoszban ismert fel. A saját életét ennélfogva a kozmikus léttel azonos lényegűnek tartotta.
Ebből következik, hogy életében volt egy többletdimenzió: nemcsak emberi, hanem egyúttal "kozmikus" is volt, mert struktúrája emberfeletti volt. "Nyitott létezésnek" nevezhetnénk, mert hogy nem egyedül az emberi létmódra korlátozódott, hanem nyitott volt az ég, a fent, a szentség felé. A "vallásos" ember, főként a "primitív" ember létezése a világgal szemben mindig "nyitott"; soha nincs egyedül, a világ egy része mindig benne él.
Más szóval: a kozmikus szimbólum révén minden tárgyhoz, tevékenységhez egy új érték járul, de ettől még nem megy veszendőbe annak saját, közvetlen értéke. A világgal szembeni "nyitottság" a "vallásos" embert képessé teszi arra, hogy amikor a világot ismeri meg, saját magát ismerje meg és viszont.
Vagyis a szakrális életet élő ember élményvilágában átalakul a mindennapi élet. Mindenütt "titkosírást" fedez fel, és a legszokványosabb cselekedet is szellemi aktus jelölője lehet. Akár az "út" és a "járás" is vallási érvényre tehet szert, mert minden út az "élet útját" szombolizálja, minden járás zarándoklat, a világ középpontjába való vándorlás szimbóluma lehet.
Igy lehet, hogy azután is, mikor az égi szentség a tulajdonképpeni szakralitás a "fejlődés" során eltűnt az életből, a szimbolizmus révén továbbra is hatott. Üzenetét ugyanis a vallási (szakrális) szimbólum akkor is közvetíti, ha az emberek tudatosan már nem is értik meg teljes egészében. A szimbólum az ember egész lényéhez és nemcsak az értelméhez szól.
Ezért van, hogy az emberi kultúra működése elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. Az emberi közösségek létezése feltételezi a jelekre épülő folyamatos kommunikációt. Mivel a tudattalan szakadatlanul számtalan jelképet szállít még a modern embernek is, s mindegyik szimbólumnak meghatározott üzenetet kell átadnia, meghatározott küldetést kell teljesítenie, aminek célja megőrizni vagy helyreállítani a lelki egyensúlyt. A szimbólum mint láttuk, nemcsak a világot teszi "nyitottá", hanem az embert is eljuttatja az egyetemesbe.
Tehát a szimbólumok felélesztik az individuális átélést és azt szellemi aktussá, a világ metafizikai megragadásává alakítják át. Például bármely fa előtt, amelyet a világfa jelképének és a kozmikus élet jelképének fog föl a premodern társadalom embere, a legmagasztosabb szellemiséghez találja meg az utat, mert ha megérti a szimbólumot, képest az egyetemest átélni.
Ők még tudták azt amit mi már elfeljtettünk, vagy csak elhomályosítva ismerünk. Ezért véltem érdekesnek, hogy éppen a manapság oly "trendi", de olyannyira el is torzított jelképrendszerhez nyúljak, mint az asztrológiában használt állatövi jegyek képi világa.
De talán épp ezért hasznos is velük kezdeni ősi szimbólumrendszereink feltárását, hiszen a csillagos égbolt, maguk a csillagok és a csillagképek az ember elsődleges természeti és létélményei közt foglalnak helyett.
folyt.köv.
Mircea Eliade megállapítása szerint az ősi társadalmak vallásos embere számára a világ azért létezett, mert az istenek megteremtették, tehát a világnak már a létezése is mondott valamit számukra. A "kozmosz" (azaz a káosszal szemben álló rendezett világ) szentségét bizonyította már az is, hogy élt, mert az istenek megteremtették; és az istenek a kozmikus életben mutatkoznak meg az embernek. Igy az ember is része az isteni teremtésnek; más szóval, saját magában is rálelt arra a szentségre, amelyet a kozmoszban ismert fel. A saját életét ennélfogva a kozmikus léttel azonos lényegűnek tartotta.
Ebből következik, hogy életében volt egy többletdimenzió: nemcsak emberi, hanem egyúttal "kozmikus" is volt, mert struktúrája emberfeletti volt. "Nyitott létezésnek" nevezhetnénk, mert hogy nem egyedül az emberi létmódra korlátozódott, hanem nyitott volt az ég, a fent, a szentség felé. A "vallásos" ember, főként a "primitív" ember létezése a világgal szemben mindig "nyitott"; soha nincs egyedül, a világ egy része mindig benne él.
Más szóval: a kozmikus szimbólum révén minden tárgyhoz, tevékenységhez egy új érték járul, de ettől még nem megy veszendőbe annak saját, közvetlen értéke. A világgal szembeni "nyitottság" a "vallásos" embert képessé teszi arra, hogy amikor a világot ismeri meg, saját magát ismerje meg és viszont.
Vagyis a szakrális életet élő ember élményvilágában átalakul a mindennapi élet. Mindenütt "titkosírást" fedez fel, és a legszokványosabb cselekedet is szellemi aktus jelölője lehet. Akár az "út" és a "járás" is vallási érvényre tehet szert, mert minden út az "élet útját" szombolizálja, minden járás zarándoklat, a világ középpontjába való vándorlás szimbóluma lehet.
Igy lehet, hogy azután is, mikor az égi szentség a tulajdonképpeni szakralitás a "fejlődés" során eltűnt az életből, a szimbolizmus révén továbbra is hatott. Üzenetét ugyanis a vallási (szakrális) szimbólum akkor is közvetíti, ha az emberek tudatosan már nem is értik meg teljes egészében. A szimbólum az ember egész lényéhez és nemcsak az értelméhez szól.
Ezért van, hogy az emberi kultúra működése elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. Az emberi közösségek létezése feltételezi a jelekre épülő folyamatos kommunikációt. Mivel a tudattalan szakadatlanul számtalan jelképet szállít még a modern embernek is, s mindegyik szimbólumnak meghatározott üzenetet kell átadnia, meghatározott küldetést kell teljesítenie, aminek célja megőrizni vagy helyreállítani a lelki egyensúlyt. A szimbólum mint láttuk, nemcsak a világot teszi "nyitottá", hanem az embert is eljuttatja az egyetemesbe.
Tehát a szimbólumok felélesztik az individuális átélést és azt szellemi aktussá, a világ metafizikai megragadásává alakítják át. Például bármely fa előtt, amelyet a világfa jelképének és a kozmikus élet jelképének fog föl a premodern társadalom embere, a legmagasztosabb szellemiséghez találja meg az utat, mert ha megérti a szimbólumot, képest az egyetemest átélni.
Ők még tudták azt amit mi már elfeljtettünk, vagy csak elhomályosítva ismerünk. Ezért véltem érdekesnek, hogy éppen a manapság oly "trendi", de olyannyira el is torzított jelképrendszerhez nyúljak, mint az asztrológiában használt állatövi jegyek képi világa.
De talán épp ezért hasznos is velük kezdeni ősi szimbólumrendszereink feltárását, hiszen a csillagos égbolt, maguk a csillagok és a csillagképek az ember elsődleges természeti és létélményei közt foglalnak helyett.
folyt.köv.
Kálmán Eszter
